Korábban már írtam Simon Peti edzőmről, aki az Ensport-tal egyengeti előttem a fixis vasember utat..., igen igen, ő az, aki 4 és fél óra alatt körbecsapta a Balatont..., nos hát igen, khm... :-)

Szóval Ernával és Petivel régóta tervezgetjük, hogy tartunk egy közös edzést, ahol jól ki tudnak jönni a fixis és a "normális" országúti bicók közötti különbségek és hát mi is lehetne ennek a legszebb felülete, mint feltekerni Dobogókőre és utána még karikázni egyet nyélen hazáig. Sikerült is összeegyeztetni egy napot, ami mindenkinek jó és szerencsére az időjárás is kegyes volt hozzánk, gyönyörű napsütés, pici széllel, bőven 25 fok körüli hővel.

Budakalászon találkoztunk Petivel, aki már oda is 40-es átlaggal repült :-) és onnan indultunk meg Dobogókő irányba együtt, hogy bevegyük a dombokat. Peti már az elején összehaverkodott egy trélerrel, aki konkrétan ránk húzta a kormányt és kis híja volt, hogy Peti, akarata ellenére nem ül fel az utánfutóra..., mindenesetre itt biztosan volt egy kis ugrás a pulzusmérőn...

Még indulás előtt beradíroztam egy jól bevált kávés zabszeletet, hogy legyen bennem üzemanyag, ami jól is jött felfelé. Pomáz után meg is indult a móka, aki ismeri az utat tudja milyen, főleg az örökhajtós 60/21-es áttétellel maga volt az álom. Fázni bizony nem fáztunk, a combom gőzkazán módra forrt, de állta a sarat és kifejezetten szép tempóban haladtunk. A nagyobb emelkedőkön ki kellet állni, de ez még jól is esett sokszor. Közben Petivel a magyar kerékpár sport rejtelmeiről beszélgettünk, mikor is kicsusszant a száján, hogy itt bizony volt már, hogy 30-cal verette felfelé (végig)..., ez ugyebár kétes érzelmeket táplált belém, főleg Peti testi épségével kapcsolatban, amit a stoplim okozhat neki :D de szerencsére megjegyezte, hogy fixivel azért ez nem rossz tempó, így elhessegettem az aggresszív viharfelhőket a fejünk fölül :-)  

Az utolsó nagy emelkedőkön úgy éreztem, hogy akkorára nőtt a combom, mint Robert Förstemann -é, de végül csak felértünk Dobogókőre, ahol kicsit megpihentünk. Nagyon régen voltam itt utoljára, akkor is montival, mivel még országutival sem jártam fent soha ezelőtt. Azért az jó érzés, hogy egyetlen, nem éppen hegymenetre kitalált áttétellel felmásztam ide, ráadásul úgy, hogy abszolút nem éreztem magam szétcsapva. Természetesen bizsergett a lábam rendesen, de bőven a vállalható megterhelés alatt voltunk. Ezért egy óriási pacsi jár Petinek és az Ensport-nak, mivel ezeken szemmel jól kivehetően látszik a közös munka, a tudatos edzéstervezés és minden tanács, amit kapok. Főleg a végére értem olyan pulzus zónába, ahol már kevésbé esett jól a beszéd :-) DE valami atom élmény volt Dobogókőn a kis kilátó résznél egy fixit letámasztani!

Immáron 3. éve edzek fixivel országúton, gyakorlatilag az elmúlt 3 évben 90%-ban fixivel tekertem mindent, ami az edzéstervben volt. Eleve olyan környéken lakom, ahol kevés a sík terep, így hozzá vagyok szokva a mászáshoz, ami miatt már jóleső kihívássá vált a szintezés és nem a szükséges rossz körülményként élem meg. Nagyon sokat fejlődtem a fixis mászásokkal, ami mellett az állóképességem is eddig messze a legjobb.

Szóval..., kis pihi után megindultunk lefelé, amit bevallom inkább cseréltem volna le mászásra, ugyanis rettenetesen hosszú az út fixivel a sík részig :D Mivel családos ember vagyok, túl vagyok már a fék nélküli kamikaze időszakon (meg aztán versenyek előtt kockáztatni sem szeretek), így van egy első fékem, de igyekeztem főleg lábbal megoldani a lassításokat, így a végére jobban elfáradtam, mint felfelé. Ha nem figyelsz, olyan hirtelen gyorsítasz fel olyan sebeségre, hogy az örökhajtós áttétellel a térded kiveri a fogaidat, ezért a teljes lejtmenet alatt igyekeztem megtartani a kontrollt. Néha azért fékkel rásegítettem, mert a térdemet sem akartam szétgyilkolni, de mennyei volt a sík részre érni, még az se zavart, hogy itt 30 alá sem voltunk képesek menni :-)

Esztergomban is volt egy kisebb pihi, ahol összefutottunk Sebők Klaudiával, többek között 2016 magyar triatlon bajnokával...khm..., szóval volt a napban inspiráció bőven, nah :-) Egy tündéri, végtelenül szerény, örökké mosolygós csajszi, aki olyan eredményeket tett már le az asztalra, hogy mindenki emeli kalapját, én is!

Szóval itt támaszkodtam a kormányon, mellettem Magyarország egyik leggyorsabb bringása, velem szemben a tavalyi bajnoka és akkor olyan bizsergős lett minden és olyan nagyon büszke voltam magamra és legfőképpen rájuk! Azt persze csak én tudom, hogy kb az apjuk lehetnék, de ez nem számít... :D

Elköszönés után még 3-4km-t együtt tekertünk, konkrétan a "Magyarország bajnoka" póló után bolyozni is hordoz magában némi rejtett motivációt ;-) Aztán Petivel Budapest felé vettük az irányt, bár szembeszél volt, mégis rakétáztunk egy 35-ös tempót Piliscsabáig (én még mindig fixivel), ahol én jobbra irányba álltam hazafelé, Peti pedig tovább a város felé. Olyan motivációs csomagot hoztam aznap magammal, hogy az Üvegtigris mászást észre sem vettem, kb Zsámbékon ébredtem a rózsaszín ködből és onnan Herceghalomig is úgy tekertem, mintha kergetnének. Végül 90km lett a kör, benne 1000m szinttel, amit nagy részt főleg az elején, Dobogókővel szedtünk össze.

Otthon kiültem a napra ebédelni és csak vigyorogtam, mint a kisgyerek a születésnapján. Közben Peti 250-re duzzasztotta az aznapi körét, de nem haragudtam rá..., váltóval könnyű, nem igaz?! :D

Nagyon köszönöm Ernának, Klaudiának és Petinek ezt a napot, iszonyat energiát lökött, amiből azóta is szemezgetek! Remélem lesz még ilyen sokszor! ;-)