Ó..., már megint...

Tulajdonképpen Tony-val sehogy, semmilyen körülmények között nem érdemes épeszű akciókról beszélni..., mondjuk főleg azért, mert nála nincs olyan. A tavalyi emlékezetes lidérckergetés óta volt pár kisebb szösszenet, amolyan rövid kergetőzés, de tudom, ha felhív, akkor valami más van a fejében..., és most nem csak, hogy felhív, hanem el is jött. Ez nagyon nem jó kezdet!

Amikor Tony nem a felhőkarcoló tetején osztja az észt, ráadásul frusztráltabb is a kelleténél és nagyon nehezen nyílik meg, szinte úgy kell kihúzni belőle az infókat. Annyit tudok, hogy be kellene járni egy hegyet egy továbbra is "speciális kétkerekű szárazföldi egységgel", de ez nem is zavar annyira, mint az a kellemetlen..., nem is, inkább zavart tekintet, amikor tudod, hogy megint sz...ni fogsz, de nagyon!

• Stark: Szóval van ez a speckó bringa, fatbike, ha úgy tetszik, azt kell megkergetni az erdőben, egy bő 100km-es útvonalon. Pici szint (2700m...) és az idő..., mindegy, ha minden igaz meleg lesz... - na és itt van az a szem, tudod, mint aki tudja, hogy most küld a halálba!
• Én: Ha minden igaz? Tehát nem?!
• Stark: de, elvileg de...!

És akkor összeáll a kép! Nem magához hívott, mégcsak nem is videón beszélünk, hanem idejött! Valami nem oké ezzel és ezt tudja is jól. Persze hülyegyerek, felmész a hegyre kicsit bóklászni, lejössz, leszámolsz és iszunk egyet, mint mindig. Mint mindig...

2018 május 27. a nap, amikor kiszállok a kocsiból és kiveszem a fatbike-ot a csomagtartóból. Meleg van, már reggel is 20 fok volt, ráadásul van ez a kellemetlen fülledt érzés. Idefent kicsit jobb a levegő, talán pár fokkal lehet hűvösebb, bár nem nagyon érzed. Beállítom a GPS-t, hogy monitorozni tudjam az utat és persze Stark megfelelő adatokat kapjon a bevetésről. Felnézek az égre, kék ég, néhol bárányfelhő..., mi bajom lehet, beteszek egy akciókamerát (vízhatlan tok nélkül, mer' minek az) és egy telefont is, csak hogy mittomén inkább nálam legyen... 9:45-kor meg is indulok az előreláthatóan 107km-es távra.

Az aszfalt mászás nem nehéz, pedig a fatbike kereke eszi a négyzetmétert. Eszembe is jut, hogy észnél kell legyek, mert csalóka ez az egész, túl könnyű (a statisztika szerint 2. legjobb szegmens időm), túl egyszerű..., Stark nem ilyen. Stark nem egyszerű. Stark-nál nincs könnyű menet..., pedig ez eddig nem tűnik extrémnek.

Khm..., pár perc ha eltelik, elmegy a nap, felnézek felhős az ég és gyűlik a fekete háló. Mintha valami időjárás befolyásoló berendezés dolgozna eszeveszett tempóban, hogy percről percre megfordítsa a nyarat a télbe, de minimum az őszbe. Stark, te rohadék..., lent erről még szó sem volt. Egyfajta joyride-ra készültem, elkamerázgatok, ugrabugrálok a fatty-vel, tolom az ívet a singletrack-en és vigyorgok, mint hal a szatyorban..., de nyilván nem ez lesz.

Jó jó, egy kis eső nem lehet gond, nem vagyok cukorból, különben is, pici sár még javít is a joyride-on, legalább látszik majd, hogy mozogtam valamit... El is kezd szemerkélni, majd pár perc múlva alább is hagy. Még el is dörzsölök egy mosolyt, hogy hahaha, ennyit tudsz Stark?

Amint beérek az erdei ösvényre, le az aszfaltról, újra eseget, de már látszik, hogy ez kicsit tartósabb is lesz. Sötét is lett, ami nem jó jel és a messzi távolból halk dörgésre leszek figyelmes..., el is gyűrök pár kedves szót. Említettem már, hogy a mi kis kütyübuzi Start barátunk mi minden szarral képes fejlesztősdit játszani? Nos, nemrég láttam egy amolyan felhőgenerátor okosságot nála, de nem sült el jól az első teszt, állítólag túl gyorsan, túl nagy kárt okozott, pedig azt egy ellenőrzött, zárt laborban végezte. Bele sem merek gondolni, hogy ha azt kihozta ide, akkor milyen világvégét lesz képes percek alatt iderittyenteni...

Mire végére értem eme felfedezésnek, azaz másodpercek töredéke alatt a kis szürke felhőcskék is összecimbiztek és gyakorlatilag éjszakai sötétséget borítottak az erdőre, szinte világított a kijelző a kormányon. Abban biztos voltam, hogy Stark élőben teszteli a vihargenerátort..., óhogyrohadjonmeg!

Tudod említettem, hogy nemrég halk dörrenésre is figyelmes lettem..., nos nem kell vájtfülűnek lenned, hogy azt, ami a következő percekben megjött, távolról is jól halld..., pláne nem élesben, a közepén! Mer' az történt, hogy élőben átélhettem, miért mondják arra a bizonyos eső típusra, hogy leszakad az ég! Özönvíz gyerekek, de olyan, hogy az orromig nem láttam! Az erdő amúgy sem száraz talaja pedig képtelen volt mindezt feldolgozni és bokáig érő, lefelé zúduló víztömeg közepén találtam magam, gyakorlatilag percek leforgása alatt. Nyári zápor..., de szép is ez! A telefonhoz nyúlni sem mertem, de azért megfordítottam, hogy a töltő csatlakozó nyílása legalább alul legyen, hogy nehezebben kerüljön bele víz, bár kétségek között tengődtem, hogy túléli-e azt, amibe keverdetem. Patakokban folyt rólam az eső, a poklok poklát éltem...

...legalábbis akkor még azt gondoltam, mert később Stark tekert még egyet a viharszaró generátoron és nyakamba zúdított egy olyan jégesőt, amit eddig csak zárt térből volt szerencsém látni, de talán még úgy sem. Pattogtak a kb fél centis gömbök, mint szar a deszkán és közel 10 perc alatt fehérré változtatták az erdőt. Úgy csípett a csupasz bőrön, mintha tűvel szurkálnának és féltem, hogy felrepeszti a sisakomat a végére. Taknyom-nyálam egybefolyt a vízzel, ami ömlött le a fejemről, a cipőm pedig percek alatt megtelt folyós sárral, ami ugyebár nem nagyon javít a konfortérzeten. Meg is tapsoltam magamban Stark-ot, sikerült meglepnie és egy valóban epic viharzónát körém varázsolnia. Amikor azt hittem, hogy ennél már nem lehet rosszabb, bizony leértünk a pokol legmélyére. Az addig távolból érzékelhető dörgések egyre közelebb értek és szó szerint mellém csapkodtak! Mint a harcmezőn b----meg úgy éreztem magam és konkrétan halálfélelmem volt az erdő közepén, minden túlzás nélkül. Néhol kisebb-nagyobb tisztáson kellett áttekernem, ezeken a szakaszokon úgy morzsoltam az imát magamban, mint a frissen felkent pap az első mise előtt! Hosszú perceken keresztül tartott ez a világvége, mire felértem egy sípályaszerű hegy tetejére, onnan pedig tovább ereszkedve gyakorlatilag kigurultam a vihar szeméből. Tudod miért gondolom, hogy Stark buziskodott velem? Mert 10 perccel később, a hegy másik oldalán elvágták az esőt, kisütött a nap és szinte száraz volt a terep.

Lefele menet remegtem, mint a kocsonya, úgy fáztam. A cipőm, ruhám teljesen vizes lett, csavarás nélkül is ömlött belőle a víz. A lábfejem úgy fázott, mint télen a mínuszokban, alig vártam, hogy újra mászni kelljen. Mielőtt elértem a lejtő aljára, egy hosszabb és gyors ereszkedés közben éreztem, hogy megúszik az első kerék..., a következő snitt az volt, hogy tigrisbukfencben vetődök a szerencsére fél méter magas fűbe az út mellé... Olyan volt, mintha szivacsra estem volna, meg is tapsoltam magam, mielőtt tovább indultam.

Ettől kezdve nem volt eső. Elállt, mintha elzárták volna..., hahahaha, na vajon ki?! Rohadj meg Stark! Az erdő viszont saras volt, néhol csak az előző napok esőzései miatt, néhol pedig a friss kontent miatt. Mindezt leszámítva egész jól lehetett haladni, egyetlen napsütötte mászást kivéve, valahol a teljes táv második harmadában. Ez a szakasz elég napfényt kapott ahhoz, hogy a nedves talajt olyan igazi dagasztós sártengerré változtassa, tudod olyan 1kg/centiméter szintű sárhoz (=1 centiméteren 1kg sár ragad a kerékre, mindaddig, amíg már nem képes elforogni..., ami viszonylag gyorsan megtörténik). Nos képzeld el ezt fatbike-kal..., szóval ami arra tapadt édesöcsém, azt nem bírja el a nyomdafesték. Végül teljesen véletlenül bekerekeztem egy kb 20 centi széles vízmosásba, ahol csordogált lefelé a víz, ott tudtam haladni, sehol máshol nem. Szerencsére a fatbike kereke kb pont olyan széles volt, mint ez az árkocska, csak hogy ne gondold azt, hogy egyszerű legyen bent tartani... Rohadj meg Stark! Mindez a tűző napon, 30 fokban! Ha ott azt mondod nekem, hogy 1 órával azelőtt remegve, szétfagyva ereszkedtem a jégverésben, biztosan kiröhöglek..., vagy arcon csaplak... Rohadj meg Stark!

Végül csak felértem az utolsó hegyre is, ami azért a végére már nem ment olyan jól. Ez a vihar sokat kivett, nagyon sokat. Mentálisan is, meg fizikailag is. Ez a nagy hőmérsékletváltozás is biztosan sokat segített, de aztán megindulhattam az utolsó, 9km-es ereszkedésre a kocsihoz. Kisimult arccal indultam neki, minthogy innen már csak nevetve és végre a joyride, rakom majd az ívre, pöcögtetetm a lufi kerekeket..., de qrvára nem így volt! Először is, rohadj meg Stark! Másodszor..., olyan sártenger várt és most a folyós verzió, hogy úgy küzdöttem, mint disznó a jégen. Minden második tekerésnél keresztbe fordulás, úszott az első kerék, mint a gólyafosás, így egy utolsó firkát még összeixeltem a végére, sikeresen szétcsapva a térdem és a kezem. De mit számított ez már, újra nyeregbe pattantam és tovább firkálgattam, míg végül kiértem az utolsó, szerencsére nagyjából tiszta és haladós dózerútra, amin a végéig sikerült döngetni.

Hogy mikor beértem, mire gondoltam? Hogy amúgy az egyetlen dolog, ami miatt aggódtam, amiről azt gondoltam, hogy szét fog szívatni, hogy a széles kerék, meg a lufi pattogás, hogy a fatbike, hogy azzal mi lesz..., na összességében szerintem inkább volt hasznomra ebben a csodálatos időben, mint egy virsli monti egy piszkafa telóval... Szóval fatbike forever! Ezúton is köszönöm a fatbike specialista kutatócsoportnak a közreműködést és a lehetőséget! Ez a része kifejezetten kellemes csalódás! Aki eddig tartott a fatbike-tól, annak meleg szívvel ajánlom!

Ami az időt illeti? Áhh semmi..., rohadj meg Stark! Gyanítom hamarosan újra látlak...

Písz!